Mint minden tavasszal, idén is izgatottan készülődtünk a Magyar Kupa döntőre. Talán még nagyobb reménnyel, mint az elmúlt években. A márciusi győzelem az Arénában jó okot adott erre. Soha nem látott létszámban keltünk útra, Szögi Nándor hathatós és kitartó munkájának köszönhetően ügyünk mellé állt az ADIDAS, (amit ezúton is köszönünk) másrészt mert hittük, hogy most meglesz. Többen már pénteken elutaztak Debrecenbe (nem csak Szegedről).
 |
 |
Vasárnap reggel egyesületünk szervezésében 3 autóbusz 180 kékszívű szegedivel a fedélzetén vette az irányt Debrecen felé. A szokásos jó hangulat uralkodott a buszokon. Ahány városban megálltunk, mindenhol jó hangosan, némi kék füsttel megspékelve hirdettük, hogy hová is tartunk, mire is készülünk. Külön örömmel töltött el a sok új arc, és a sok-sok fiatal látványa, hiszen a tábornak is ki kell nevelnie az utánpótlást.
 |
 |
Az érkezést követően kicsit megpihentünk majd 17 órakor elkezdődött. Együtt vonultunk be a Főnix csarnokba, elfoglaltuk szektorunkat és „munkához” kezdtünk. Már a bemelegítés alatt adtunk egy kis ízelítőt abból, hogy mi is várható. A mérkőzés kezdetére kékbe borult a szektor. Ránézésre is libabőr volt, de amikor rázendítettünk….akkor jött szavakkal szinte ki sem fejezhető érzés. Amikor a kezek egyszerre lendültek a magasba, a tüdők egyszerre teltek meg levegővel, és robbant a biztatás „PICK SZEGED”. Ezernél is több szegedi szív egyszerre dobbant, a sálak egy ütemre pörögtek. Egy TÁBOR voltunk, mint talán még soha. Egy TÁBOR az első pillanattól az utolsóig. A nagy reménytől a síró társak vigasztalásáig…mert sajnos a hőn áhított eredmény nem született meg.
 |
 |
Valami mégis okot ad az örömre. Hogy mi? Az az egység, amit mindenki láthatott, hallhatott. Az alázat, és a szinte feltétel nélküli fanatikus szeretet, amit a csapatunk, és a kézilabda felé tanúsítunk. A fantasztikus szurkolás, ami ezen a napon nem csak a csapatnak szólt, hanem klubunk alapítóját, a szívműtéten átesett Ludányi Marci bácsit is gyors felépülésre biztatott. Kevés szurkolótábor mondhatja ezeket magáénak…..Büszke vagyok rá, hogy mi igen.
Büszke vagyok a vezérszurkolónkra, aki a meccs után átment gratulálni az ellenfél táborába (nekem nem lett volna lelkierőm). Büszke vagyok minden társamra, aki ezt a vasárnapot erre a csodálatos sportra áldozta. Büszke vagyok azokra, akik időt pénzt nem sajnálva külföldről is hazajöttek, hogy együtt szurkoljunk. Büszke vagyok arra a piros szívű barátomra, aki a meccs után azt mondta nekem „Ne gratulálj, nem vagyok boldog”…mert közöttük is van ilyen…..
Hiszem és tudom, hogy májusban ugyanígy buzdítjuk a srácokat itthon, és ott leszünk Veszprémben is. Had lássák újra buckántúl, hogy milyen is az igazi SZURKOLÓTÁBOR és hogyan kell szurkolni eredménytől függetlenül, hiszen néhány veszprémi vélemény szerint is „A pályán nyertünk, de a lelátón jobbak voltatok” 😉 #csakelőre!!!
OE
