Felvirradt a minden Pick szurkoló által várva várt nap. Reggel 8-kor indultunk szokás szerint a Pláza parkolójából. Külön örömömre szolgált, hogy egyik kedves szurkolótársunk a kisfiával direkt erre a meccsre jött haza Svédországból.
A szokásos hangulatban vettük az irányt Veszprém felé… illetve mégsem. Valahogy mindenki sokkal bizakodóbb volt, mint az előző években. Kecskeméten vártak ránk azok a társak, akik onnan jöttek velünk, és azok is, akik sajnos nem tudtak a táborral tartani, de elláttak minket jóféle pálinkával. Köszönjük szépen 🙂
Néhány pihenő 😛 után megérkeztünk Simontornyára. A program szerint a várat szerettük volna megnézni, de zárva volt. A várlátogatás helyett egy itt turistáskodó tajvani családdal kezdtünk ismerkedni, barátkozni. Köszönhetően néhány társunk aktív közreműködésének, a barátkozás olyannyira jól sikerült, hogy új ismerőseink velünk tartottak Veszprémbe. Annak ellenére, hogy fogalmuk nem volt arról mi a kézilabda, mire megérkeztünk, megtudták és végig szurkolták velünk a meccset.
 |
 |
 |
Érkezésünket a szokásos hatalmas rendőri készültség fogadta. Ez természetesen nem gátolt minket abban, hogy köszöntsük a piros rongyba öltözötteket … szebbnél szebb rigmusokkal 😀
 |
 |
Elfoglaltuk a szektorunkat, és hangolni kezdtünk. A srácok fel-felnéztek hozzánk, és az arcokon rég nem látott elszántság tükröződött, a szemekben égett a tűz. Szerintem tőlünk is azt a jelzést kapták vissza, hogy ennek meg kell lennie…
 |
 |
 |
Aztán harsant a síp, és elkezdődött a MÉRKŐZÉS, a magyar kézilabdázás El Classico-ja. Ahogy ígérték a fiúk, szó szerint nekimentek a buckacirkusznak, ahogy azt kell. Mi pedig az első pillanattól, hangszálakat nem kímélve hajszoltuk őket. Tombolt a csodás kék tábor. A CSAPAT pedig úgy küzdött, hogy öröm volt nézni. Mindenki kivétel nélkül. Az utolsó perceket szinte nem is tudom szavakba önteni… Az az érzés, hogy van még 5 másodperc, vezetünk, és nálunk a labda… Akkor már mindenki sírt-nevetett örömében… szinte el sem tudtuk hinni. A látvány, hogy percek alatt kiürül az Aréna… de mi még mindig őrjöngve ünnepeljük a MI CSAPATUNKAT. A büszke szegedi tábor a veszprémi pokolban… hatalmas volt.
Természetesen megvártuk a fiúkat, és volt ott minden. Pacsi, puszi, ölelés, sok-sok köszönjük mindkét részről, széles mosolyok, könnyes szemek, salalalalala a kapitánnyal… Köszönöm mindenkinek. Aki velünk tartott, aki itthon a TV előtt szurkolt, aki külföldön a neten leste. Én hiszem, hogy ez a CSAPAT sok ilyen csodás, felejthetetlen pillanatot fog nekünk ajándékozni. És köszönöm, hogy végre boldog, és büszke szegedi lehettem Veszprémben.
Csak Előre!
OE
